Olvass belém
Mese az igazságról
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy király, aki országában közhírré tétette, hogy busás jutalmat ad annak az alattvalójának, aki megtalálja neki az igazságot.
Tódult is a sok szegény legény, lovagok, katonák, és mind-mind meg akarták találni a királynak az igazságot.
Egy kis árva fiú is meghallotta mit keres a király és elhatározta, hogy ő is az igazság keresésére indul, mert nagyon szüksége lett volna a busás jutalomra. Egy dolog állta csak az útját.....mi is az igazság? Hogy is lehetne megtalálni valamit, amiről nem is tudom micsoda-, tette föl magának a kérdést az árva fiú. Elment hát a királyhoz, bebocsátást kért, hogy megkérdezze, mi is az igazság, amit annyira keres a király.
Amikor a fiú a király színe elé járult, a király nagyon meglepődött a kérdésén. Nem tudod mi az igazság?-, kérdezte. Nem tudom uram királyom-, válaszolta a fiú, mondd el nekem mi az, mert így azt sem tudom hol keressem....
A király elgondolkodott, majd így válaszolt a fiúnak. Az igazság az, amit én annak érzek, amit én úgy gondolok, hogy az a valóság.
De, hogy veszhet akkor el az igazság,- kérdezte a fiú. Ha az igazság az, amit te megfogalmaztál uram királyom, akkor mit keres az a sok ember..........hiszen az igazság nálad van, bármi legyen is az, az lesz az igazság, amit te gondolsz vagy érzel.
Ez így van-, mondta a király, de az alattvalóknak kell a feladat, az elfoglaltság, és ha valóban megtalálható dolgot kerestetnék velük, akkor nagyon hamar gondolkodhatnék új feladaton.
Így legalább hajszolják azt, amit soha nem találnak meg, de addig sem gondolkodnak olyan dolgokon, amelyekkel nekem problémát okozhatnak.
Ez az uralkodás fiam-, mondta a király. Akinek a kezében van az igazság, azé a hatalom.
De mi van akkor-, kérdezte a fiú, ha a te igazságod nem is az igazság? Ha így van, akkor mégsem hiába keresik az alattvalók azt, egyszer valaki csak megtalálja.
Jót nevetett erre a király-, te még kicsi vagy és naiv-, mondta a fiúnak. Az igazság nem attól igazság, mert az lefedi a valóságot, az igazság azért igazság mert én úgy gondolom-, mondta a király. Ha nagyobb leszel majd megtanulod, hogy az igazság mindig az erősebb és hatalmasabb igazsága.
Uram királyom-, mondta erre a fiú. Én akkor azt javaslom neked, hogy ne az igazságot kerestesd az alattvalókkal. Akkor mit?-, kérdezte a király, ezzel is jó sok idő elfog menni, amíg rájönnek, hogy nem találhatják meg. Kerested meg azt az országot velük nagyuram, ahol az igazság nem az erősek igazsága, hanem ami a valóság. Mert ha úgy van, ahogy te mondod, akkor életük végéig kereshetik ezt az országot, nem fogják megtalálni.
Egyszerű mese
Egy asszony vásárolni indult a város piacterére, hogy finom vacsorát készíthessen drága fiacskájának. Válogatott a portékák közül, kedvesen elbeszélgetett az árusokkal, akik már jól ismerték őt, hiszen mindig ott a piacon szerezte be a finomságokat, melyek a család asztalára kerültek. Soha nem vásárolt hitelbe, nem ócsárolta a portékát, finom kacagása sokszor csalt mosolyt mások arcára is. Most is így tett, önfeledten válogatott a piac forgatagában. Fel sem tűnt neki, hogy pár lépéssel tőle hirtelen sokadalom támad. Ellopták a pénztárcámat! - hangzott fel a kiáltás, tolvaj, tolvaj.......Egy idősebb úr szájából hangzott föl a kiáltás, aki éppen fizetett volna az egyik árusnál, de szatyrában hiába kutatott a tárca után. Nem vette észre, hogy a város gazdag orvosának vásott fia csínytevésből kiemeli szatyrából a pénztárcát. A nagy hangoskodástól a kölyök megijedt, és sarkon fordulva elsietett. Arra még volt ideje, hogy a pénztárcát az asszony kosarába dobja, amíg az éppen paradicsomot válogatott az egyik kofa ládáiból. Pár perc múltán megjöttek a csendőrök és gyorsan körbezárták a kis piacot. Átnéztek mindent és meg is találták az asszony kosarában az eltűnt pénztárcát. Szegény asszony hiába bizonygatta, hogy ő aztán el nem venné más értékét, de nem hittek neki. Te asszony- szólt a csendőrparancsnok. Ugye tudod, hogy ezért levágják a kezed! Szegény asszony hiába sírt, hiába bizonygatta ártatlanságát, hiába ismerték az árusok őt jól, mindez kevés volt a törvény szigora ellen, akit lopáson érnek, annak a keze levágasson, hogy soha többé ne vetemedjen ilyen tettre, ne legyen hozzá keze.
Eltelt pár hónap, az asszony megtanulta dolgait egy kézzel végezni, de ahányszor csonkolt csuklójárta nézett soha nem a fájdalomra gondolt, amit az ítélet végrehajtásakor érzett, hanem a lelke égett, mert ő tudta, hogy életében még egy tollpihét sem csent el soha, nehogy pénztárcát.
Egyszer kopogtattak az ajtaján és a csendőr parancsnok állt a bejáratban. Asszonyom, ne haragudjon, de most tudtuk meg, hogy tévedés történt. Az orvos vásott gyereke újra lopott a piacon, de most rajtakapták, és ijedtében azt is bevallotta, hogy máskor is csinált már ilyet viccből, csak akkor ijedtében eldobta a pénztárcát, ami valószínűleg az ön kosarába pottyant.
És most mi lesz - kérdezte az asszony? A csendőrparancsnok hangja elcsuklott. A kezét nem tudjuk visszaadni asszonyom, de az orvos uraság kárpótlásként magának adja egyik uradalmát.
Nem kell nekem kárpótlás, mondta az asszony. Mire megyek én a vagyonnal, soha nem voltak ilyen vágyaim. Eladhatja- , mondta a csendőrparancsnok és vehet belőle, amit csak akar, magának, vagy a fiának.
Ön szerint a pénzen vissza tudom vásárolni a levágott kezem? Le tudom vele törölni azokat a könnyeket, amelyek elfolytak azért, mert ártatlanul hurcoltak meg? A gazdagok azt hiszik pénzzel mindent meg lehet vásárolni, minden bánatot vigaszsággá lehet változtatni.
Akkor mit szeretne -, kérdezte a csendőrparancsnok. Változtassuk meg a törvényt, akkor mindenki bátran merne lopni, rabolni, mint korábban, mi tartaná vissza az elvetemült embereket.
Nem kell megváltoztatni a törvényt, de én azt szeretném kárpótlásul-, mondta az asszony, hogy soha többé senkit ne lehessen ártatlanul megvádolni. Ugyan hogy ígérhetném én ezt magának-, mondta a csendőrparancsnok, én ehhez csak kis ember vagyok. Sajnos mindig lehetnek ártatlanul megvádolt emberek.
Akkor nem kérek mást-, mondta az asszony, csak a doktor úr jöjjön el mindennap és simogassa meg a fiam arcát, úgy, ahogy én tettem azt, amikor még ép volt a kezem.
Azt hittem, hogy mindent csodát villámlás előz meg és mennydörgés követ. Felzúgnak a harangok, és világra harsogva jelzik, hogy történt valami megmagyarázhatatlan, valami különleges, valami, ami mindent megváltoztat, életeket felforgat.......
Vártam ezt a földet rengető csodát.............és egy csöndes téli napon, a hétköznapok egyszerűségével kopogtatott be hozzám a csoda. Nem volt előhírnöke, nem kísérte harsányság, egyszerűen csak megtörtént........Halkan, kedvesen, figyelmesen, eljött, ott volt, és újraírta élet könyvének kilátástalanságáról szóló fejezetét.
Azóta minden nap történik valami egyszerű csoda, mert azóta a szürke is szivárványos és a labirintus is sugárút. Attól a naptól elcsitult a háborgó tenger, az üres sorok megteltek mondatokkal és minden elveszett tárgy a maga helyére került.
Azóta ébren álmodó napok követik egymást, melyek mindenkinek hirdetik a remény létjogosultságának boldog bizonyosságát
Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam viszontszeretni. Repkedtem a boldogságtól, fogadtam örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak. Felhívtam valakit csak azért hogy halljam a hangját, néha elég volt egy mosoly ahhoz hogy szerelmes legyek. Sokszor féltem, hogy elveszítek valakit, aki fontos számomra, és el is vesztettem a végén. De túléltem, és még most is élek. Már nem csak túlélem a hétköznapokat, hanem megélem azokat. Mert az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon!
