Irogatok
2015. december 1.
A történet elindul
Reggel fél 6. Megint nehezemre esik az ébredés, de erőt veszek magamon és kimászom az ágyból. Komótosan készülni kezdek. Kifacsarom a szokásos citromlevet, rendet rakok. A fiam szobájában motoszkálás... ez a kölyök már hajnalban a telefonon lóg...
A megszokottság csendjébe belevisít a csengő. Ki az ördög lehet ilyen korán? A jégvirágos ablakhoz dugom az orrom és álmosan kilesek a kihalt utcára. Egy fehér autó áll a kapuban és három civil ruhás alak. Közlik, hogy rendőrök. A szívem a torkomban kezd dobogni és a gyomromban egy szorítás erősödik föl. Belém hasít a félelem, csak nem anyukámmal történt baj, vagy a másik fiammal kinn a távoli Skóciában... Fel is teszem gyorsan ezeket a kérdéseket. "Nem hölgyem" hangzik a válasz, önnel van gond.
VELEM?
Megnyugszom kicsit, a szeretteimnek nincs baja. Velem ugyan mi gond lehetne? Ez biztos valami munkaügy lesz. Belépnek a lakásba, illedelmesek, közlik mit és miért keresnek. Az agyam ezerrel pörög, nem értem a problémát, de van egy ismerős arc, a hölggyel együtt dolgoztam egy ügyön, ez megnyugtat valamelyest, azt gondolom, ez valami speciális szakmai rutin lehet.
Végignézik a lakásom, majd megkérnek, hogy fáradjak be velük. Elkészülök, persze nem a megszokott alapossággal. Még a mosdóba is kikísérnek, ekkor már gondolom, hogy ez több, mint egy szakmai egyeztetés. Rákérdezek mit vihetek magammal, mivel utána dolgozni indulnék és az esti edzésemre. Berakhatom az edző cuccom? A fiam ragaszkodik ahhoz elkísér, de ezt csak a saját autónkkal teheti meg. Most örülök, milyen jó is , hogy megcsinálta a jogosítványt.
Elindul a konvoj, én a fehér nyomozói autóban, a fiam utánunk a kis Fiatommal, amiben ott lapul az edzőcuccom, hiszen azt mondták dobjam be nyugodtan. Ezért sem gondolom, hogy meg kellene ijednem.
Megérkezünk. A fiam csak az előtérben várhat. Leültetnek, teával kínálnak és várakozunk. Még ott is hideg van, alig érzek fűtést, minden csak ébredezik. Aztán kiderül, hogy ez nem csak egy sima meghallgatás. Kétségbeesett üzeneteket csipog a telefonom, de ki kell kapcsolnom, sőt bele is néznek mit írogatott aggódó gyermekem. Jönnek a kérdések, ki-be járkálás, a feszültség kézzel fogható, nem olyan, ahogy ezt én csinálom a munkahelyemen, de most a kérdések felém özönlenek. Az agyam felfog mindent, már gyanúsított vagyok egy büntető ügyben. Egyre nő bennem a félelem, szervezetem átveszi a védekezést, hatodszorra fordulok a mosdóban.
Jegyzőkönyvet vesznek föl. Tudják szakmabeli vagyok, ezért megfélemlítéssel nem is próbálkoznak, bár érzem, hogy azt várják megijedjek, de nekem nincs mitől félnem. Elmondom, amit az üggyel kapcsolatban tudok, de tudatosul bennem, hogy komolyra fordultak a dolgok. Filmkockák peregnek a szemem előtt, aztán közlöm, ügyvéd nélkül nem mondok többet. Ezután a várakozás órái jönnek. Érzem, hogy valami történik a háttérben, valamire várnak, valamire készülnek.
A feszültség oldására készül rólam pár fotó, bár érzem, ezeket nem fogom megosztani a világhálón, mint a nyaralós képeimet. Nyomdáznak is egyet az ujjaimmal, és tisztában leszek honnan is vesznek az embertől DNS mintát.
Újra várakozunk. Érzem, hogy az életem sorsfordulóhoz érkezett... Aztán meg is születik a döntés és tájékoztatnak, hogy nem kell szólni a főnökömnek, hogy kések, viszont beszélhetek pár szót a fiammal, mert nem fogok otthon aludni...
FÉLEK
Nem értem miért történik ez velem. A telefon végén a fiam kétségbeesetten kiabál "anya ha bántani fognak... akkor én... anya ugye nem lesz semmi baj"". A szívemet széthasítja a fájdalom és örökre szívembe vési gyermekem kétségbe esett szavait. Már neki is fájdalmat okoznak, ez megbocsáthatatlan. Igyekszem megnyugtatni, nem lesz semmi baj, menjen szépen iskolába.
Újra autóba ülünk, ajtók nyílnak és záródnak. Papírokat töltünk ki, kérdések-válaszok. Aztán belépek egy helyiségbe. Kis szoba, három fa ágy, kapok matracot, takarót, mert hideg van. Egyedül vagyok, nincs természetes fény, egy izzó árválkodik. A mosdó odakinn, a villanyt is kintről kapcsolják le és fel. Aztán az ajtó rám zárul, kulcsok forognak, zárak csattannak, aztán magamra maradok a gondolataimmal, a félelmeimmel és a fájdalmammal...
Ennyit ér egy ártatlan élet, ennyit ér egy tisztességes család becsülete, ennyit ér az én szavam hazugságokkal szemben. Három ember áll a vádak kereszttüzében, de csak engem fosztanak meg a szabadságomtól.
Biztos én voltam a legveszélyesebb... ,vagy talán a legvédtelenebb?

Az ajtók záródnak
Soha nem voltam ennyit egyedül. Minden nap egyforma. Mindig és minden ugyanabban az időpontban történik. Végre behozzák pár ruhámat, és tudok naponta fürdeni, sétálni, ha akarok. Az emésztésem kezdi elfogadni, hogy nem akkor megyek a mosdóba, amikor szeretnék. Persze elvileg csengethetek (igaz nem is jó a csengőm, így marad a dörömbölés az ajtón), de nem akarok gondot okozni, hiszen a beszűrődő zajokból tapasztalom, hogy van kinn gond bőven. Néhány nehéz pillanat után hozzászoktatom magam, hogy a rendszeres ajtónyitásokkor intézzem el folyó és nem folyó ügyeimet. A testem kegyes hozzám, egy hét és óramű pontossággal a napi rutinhoz áll be az emésztésem.
Egybefolyik minden, igyekszem nem belebolondulni. Semmit nem tudok a családomról, az értük érzett félelem jeges kézzel markolja a szívem. Aztán jön egy ügyvéd, a fiam intézte, ő az egyetlen kapocs a családom és köztem. Azt mondja nem leszek itt sokáig. Ő már csak tudhatja ..., megnyugszom kicsit.
Kapok egy halom papírt, és közlik ma tárgyalásom lesz, az igazság osztója eldönti megyek vagy maradok. Olvasok, falom a sorokat. Végre körvonalazódik miért is vagyok bezártságra ítélve. Az ereimben megfagy a vér. Vallomások, lehallgatási jegyzőkönyvek. Ezek rólam szólnak, velem történnek? Mit keresek ebben a szörnyűségben ÉN?
Bűncselekmény elkövetésével vádolnak... Ezt nem hiszem el.
Hirtelen egy sor dolog megvilágosodik előttem, összeállnak a kis kockák egy teljes filmmé melyben főszerepet alakíthatok. Paragrafusok, büntetési tételek. Olvasok és közben látom tisztességes életem egét beborulni és én hiába sikoltozom, hiába hagyják el ajkaimat a védekezés szavai, ezek csak ostoba mentegetőzésnek hangzanak. Nem hiszem el, de kimondják fogoly lettem, annak az "igazság"szolgáltatásnak a foglya, amelyet 27 évig én magam is szolgáltam.
Az agyam egyfolytában lázad a történtek ellen. Hogy kerülök én ide a sok csaló helyett? Miért vacogok én reménytelenül a fogdán, elzárva mindenkitől, miközben milliók, milliárdok tűnnek el nyomtalanul politikus zsebekben? ÉN lennék ennyire veszélyes? Ki félhet így egy gyönge nőtől? Kinek állhatott ez érdekében...? Megannyi kérdés dübörög körülöttem.
Szembesülök igazságokkal, és szembesülök hatalmas hazugságokkal. Ezer kérdés ordít bennem, de könnyeimmel küzdve és dacolva eldöntöm: majd én megmutatom, majd én kibírom, majd én megharcolom, majd én az egekbe kiáltom. Az igazságot nem gyűrheti maga alá a hazugság.
Ilyen könnyen zárható ma rács mögé egy ember?
A gyanú részemről nevetséges, számukra viszont megalapozott. Teljesen elég ahhoz, hogy másodpercek alatt bűnözőnek legyek kikiáltva.
Fogda... A kétségbeesett megtörés és elszigetelés birodalma, mely szóra bírja még az ártatlant is, ha félelmében és magányában nem lát más kiutat. De bennem az elszántság erősebb a félelemnél és elhatározom, hogy nem leszek az "igazság"szolgáltatás játékszere...

A hazugság foglya
Telnek a napok. Szép lassan csordogálnak felém az információk. Itt tartózkodásom felöleli a karácsonyt, a 49. születésnapomat, kitölti az itt maximálisan megélhető 60 napot. Egyre jobban érzem, hogy az én ügyem nem a szokványos mederben csordogál. Nem tarthatok kapcsolatot a családommal semmilyen formában. Várom, hogy valami történni fog, de nem történik semmi, csak a maradásom lesz állandó. Különc vagyok, hiszen naponta fürdöm, aerobikozom egy négyzetméteren. Rájövök olyan praktikumokra, melyek mellett elsiklottam a rohanás hétköznapjaiban. Egy hónap után tapasztalt társaságot kapok magányom enyhítésére és végre levelet írhat nekem a fiam, amit először az ügyészség ellenjegyez. Mit gondolnak, ugyan mit titok lapulhat egy édesanyától két hónapja elzárt, kétségbeesett gyermek könnyes soraiban...
Eddig azt hittem előzetes letartóztatásba csak veszélyes bűnözőket zárnak, de azt tapasztalom, hogy elzárásom célja a megtörés, hogy térdre kényszerítsék a lelkem, hogy fájdalmamban rábólintsak meg nem történt dolgokra is, vagy egyszerűen saját bőröm védelme érdekében besározzak másokat. Ha ez nem történik meg, a bezártság nem szűnik, macska egér harcot játszik a kivárás a szenvedéssel.
Az igazában vetett hitem naponta harcba indul. Védekezem a fájdalmak ellen, védekezem az igazságtalanság ellen és ami más szemébe könnyeket csal, ami mást elborzaszt és riaszt, az kezd egy valóság show-vá finomodni. Az élet kiosztja a szerepeket és egy hatalmas játékká válik történetem, melynek célja a túlélés, jutalma pedig a megerősödés.
Az agy mindeközben lázasan dolgozik, összerakja az apró kis hírmorzsa szeleteket, feldolgozza a megélt tapasztalatokat és mire a naptárban legördül a 60. nap, már felkészülök az újabb kihívásra, mely egy másfajta bezártságot fog megismertetni velem.
Átestem az első tűzpróbán. Azt látják a fogda 60 napja, a magány nem vette el az eszem és nem késztetett megalázó hazugságokra. Így további megtörés következik, egy idegenekkel összezárt világ, mely újabb kihívásokat tár elém.

Egy másként zárt világ
Amíg csak a magány bántó csöndjével kellett megküzdenem, nem gondoltam volna, hogy időnként visszavágyom majd a néma falak közé. Saját magam elviselésével már megbirkóztam, de új kihívásként várt rám egy másokkal összezárt világ.
22 négyzetméter, 6 db emeletes ágy, furnérral körbevett illemhely, közepesen erős fluktuáció. A végére 11 ember, 11 eltérő sors, 11 tragédia (némely esetben talán komédia). Ez a ház elit különítménye. Pár nap és megszokom a kőbe vésett napirendet, a fél hatkor hosszan berregő csengő ébresztését, a poloskák, csótányok, olykor tetvek társaságát. Megtanulok számomra eddig ismeretlen kifejezéseket, és bepillantást kapok hihetetlen emberi sorsokba Éjjel nappal magyar valóság, nem Budapest, csak Miskolc.
Bevallva, vagy bevallatlanul, de mindenki fél. Most van időm szembesülni bűnnel és bűnhődéssel. Az ártatlanság vélelme a szemöldökfára felakasztva. Rájövök, hogy itt az ész nem éppen kegyes ajándék, a sok beszédnek, pedig több az alja, mint a teteje. Persze az ember nem tud kibújni önmagából, ezért az élet leckéi itt folyamatosan adják a pofonokat, maradandó károsodást azért nem szenvedek.
Azt érzem szerencsém van, mert a helyzet jobb, mint amivel riogattak és amire számítottam. Sokan embernek tudnak maradni ajtón kívül és belül is, aki pedig nem, az talán soha nem is volt ember. Mindig van aki letörli arcomról a könnyeket, megtudom milyen erős is a sorsközösség.
Itt mindennek értéke van és minden képes új értelmet nyerni. Nincs bennem harag, csak óriási elkeseredés, mert elkapott az igazságszolgáltatás gépszíja, de dacol az ártatlanságommal a 97%-os váderedményesség. Az idő múlásával szembesülök azzal, hogy vétlenségem senkit nem érdekel, ezért a túlélés érdekében elfoglalom magam. Dolgozom, ha lehetőség nyílik rá, ápolom a hitéletem, esténként belemerülök a televíziózás tudatelhomályosításába, rászokom egy-két török sorozatra. Egyre furcsább, hogy engem nem visznek sehová és már nem csak nekem. Újabb harcok elé nézek, meg kell birkóznom azzal, hogy vamzernak néznek. Először azt sem tudom, mit jelent a szó, de fölvilágosítanak. A vamzer spicli, beépített ember, besúgó, fedett nyomozó, belső informátor, nevezd ahogy akarod... Milyen ország ez? Itt még a smasszereket is belső ellenőrzéssel fenyegetik?
Megtalál egy szokatlan lehetőség: módom nyílik előadást tartani rosszfiúknak arról, hogyan gondolkodik, érez, reagál egy Nő. Bár a fogadtatás visszás, az eredmény egyértelműen pozitív. Végre hasznosnak érzem magam, közvetíthetek gondolatokat, a sajátom pedig elterelődik bizonytalanságaimról.
Peregnek a hónapok, a telet a tavasz váltja majd a nyár követi és én már rangidősnek számítok a sorban...
Mi mindent képes megszokni az ember. Ahogy múlik az idő egyre jobban belelátok a büntetés hatásmechanizmusába. Csak az elszántságom nő, miközben egyre jobban érzem, hogy is működik ez az alapjaiban rossz rendszer.
Tisztán látom már saját sorsomat is. Az esetem megtestesíti a korrupció ellen folytatott küzdelmet. Nemes harc ez a kisember ellen, egy gusztustalanul felduzzasztott ügyben, amiből csak egy dolog hiányzik... maga a korrupció!!

Találkozások
Végre láthatom a családom. Több hónap pár szavas levelezése után végre eljött ez a pillanat is. Feszült várakozás, hosszú készülődés, enni sem bírok, a torkomat szorongatja a sírás, de erős vagyok. Igyekszem az arcomról eltüntetni minden árulkodó nyomot, amit belső vívódásaim írhattak rám. A színhely egy dohos pincerész, de nekem maga a mennyország. Persze ez sem megy egyszerűen, ahogy a történetemben semmi. Buta tévedés és majdnem meghiúsul az első találkozás. De én most is csak mosolygok. Ilyenkor mindenki sír, én viszont csak nevetek, mert az egész csak egy nagy színház, én pedig csak szerepet játszom ebben a tragikomédiában.
Belépek, a szemem kutat az ismerős vonások után, ott vannak... Leülünk egymással szemben, egy puszi a maximális fizikális érintkezés. Hangzavar, az itteni társaság nem tanulta a kulturált kommunikációt, de az agyam kizárja ezt a lényegtelenséget. Arra számítottam, hogy megrázóbb lesz, de nem, mintha csak tegnap láttam volna őket. A fiam hogy megnyúlt, de le is fogyott nagyon, anyukám is olyan vékony, hogy alig ismerem meg.
Beszélgetünk, anyukám sorra morzsolja a könnyeit, a fiam tekintete viszont nem rám szegeződik. Igyekszem elkapni a pillantását. Velem beszél, de a környezetet fürkészi. Azonnal a vizsgálódás tárgyává tesz: van-e rajtam sérülés, esetleg bántalmazási nyomok, nem akarja elhinni, hogy jól vagyok, azt hiszi csak megjátszom a vidámságot... Ez a környezet nekem már sajnos otthonos, az arcok megszokottak, részei ennek a hatalmas szakmai gyakorlatnak, ahová beutalt az "igazság"szolgáltatás fura ura.
Jól sikerül az első találkozás, látom megnyugszanak, hiszen jól vagyok. A kisfiam olyan felnőtt módon kezeli az egész helyzetet, a féltés sugárzik belőle, először érzem ezt anyaként, eddig mindig én féltettem őt.
Szívembe markol az első találkozás a nagyfiammal. A többiek már rutinos látogatóként mozognak a zord falak között. Őt utoljára a reptéren láttam egy éve. Ott is mosolyba csomagoltam minden szenvedésemet, most sincs ez másként, de jelenleg más sebből vérzik anyai szívem. Mennyire komoly, szép férfi lett. Csak néz rám... Szemei telefutnak könnyekkel, nem tud megszólalni, próbálja formálni a szavakat, de hang nem jön ki a torkán. Hangtalanul és némán nyeli a könnyeit, mert nem tudja felfogni miért itt kell látnia az anyját. Hajrá Magyarország! Hajrá jogrend és jogbiztonság! Végre megszólal. Megdöbbenek mennyire töri a magyart, de hiszen csak egy éve ment ki dolgozni... És ekkor ráeszmélek mit tettek velem..., mit tettek velük, akik a legfontosabbak nekem. Két értelmes és ígéretes fiatalemberben törték össze az igazságba és törvényességbe vetett hitet.
Milyen ország ez, ahol azt büntetik, aki a bűnt hajszolja? Itt annyian bemocskolták már az igazságot, hogy az ártatlan védekezése már csak magyarázkodás, a tehetetlen vergődése pedig megérdemelt büntetés.
És a szereplők mellettem: ügyvédek, akik kisebb vagyonért őrt állnak az ártatlanság vélelme fölött, ügyészek, akik körömszakadtáig képviselnek akár alaptalan vádat is és bírák akiknek kétséget kizáró bizonyítást kellene lefolytatniuk.
De mit számít az a pár ártatlan, aki melléfogásból részévé válik ennek a folyamatnak.
Az igazság csak vélt igazság, a minden kétséget kizáró bizonyítás csak hangzatosság. Akinek a kezén egyszer már kattant a bilincs, azt az igazságszolgáltatás többé el nem engedi.
Ezen a ponton már senkit nem érdekel elkövettél-e valamit, csupán beindul az ártatlanságot is maga alá gyűrő gépezet.

A nagykapu végre kitárul
Már nem hiszem, hogy ennek egyszer vége lesz. Eltelt 9 hónap. Ennyi idő alatt kifejlődik egy új élet. Nem érti senki, de a maradásom valakinek szívügye lehet. A védelmem stafétabotot vált és befejezéséhez közeledik az első nagy felvonás.
Lehetőséget kapok szemtől szembe megosztani gondolataimat, miért nem vagyok veszélyes a társadalomra és miért vagyok nélkülözhetetlen a családomnak. Papírra vetett gondolatokat olvasok, és történetem folyamán először nem tudok gátat szabni könnyeimnek. Szégyellem magam, mert nem a szánalomkeltés a célom, de a régen elfojtott érzések tornádóként söpörnek végig rajtam.
El sem hiszem, kitárulnak a rácsok és otthonom válik börtönömmé. Anyukám egész életen át kuporgatott pénzecskéje válik óvadékommá, ez a szabadulás ára. A családom azonban minden áldozatot vállal, hogy maguk mellett tudjanak és megszűnjön a rettegésük.
Eljön a búcsúzás pillanata, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Van akinek arcán a megkönnyebbülés, másén az elválás fájdalma látszik. Sorstársaim ők, akikkel bűnösségünk, vagy éppen bűntelenségünk következményeiben osztoztam. Bármit tettek, a sorsközösség úgy érzem összeköt és kitörölhetetlen nyomokat vés emlékezetembe.
Végre itthon vagyok. Szembesülök mindennel, amit eddig elzárt előlem a nagykapu. Érzések, félelmek, könnyek és mosolyok...
Vissza kell szoknom korábbi életemhez, új napirendeket állítok fel. Együtt érző sorok, meghitt látogatások és kézzelfogható kétségek.
Megtapasztalok együttérzést és támogatást ott, ahol erre nem is számítottam és lelket tépő hitetlenséget ott, ahol erről álmodni sem mertem volna.
Tétlenségem tanulásra ösztönöz, friss erővel vetem magam az előttem álló út megismerésébe. Falom a bírósági ítéleteket és jogeseteket.
Töretlen a hitem az igazságban, de darabjaira hullott bizalmam az "igazság"szolgáltatásban.
Folyton ezen kattog az agyam s bár vergődve, vacogva, hol sírva, hol tombolva, de harcolok az igazamért.

Viszonyulások és várakozások
Telnek a napok itthon, a vénasszonyok nyarának jótékony napsugarát felváltja az aludni készülő természet őszi lombhullatása. Ahogy a meleg szép lassan hűvösbe, majd hidegbe fordul át, úgy húzódik a lelkemre is didergés, minél jobban szembesülök e kinti valósággal.
A börtön a félelmek és fájdalmak hazája, egy elszigetelt külön világ. Elzár a külvilágtól, elzár a szeretteidtől, elzár megszokott régi életedtől, de elzár a kinti gondok és problémák elől is. Benn csak egy feladatod van, életben maradni, de ahogy múlik az idő megszokod, ha elég erős vagy még el is fogadod azt, amin pillanatnyilag nem tudsz változtatni.
9 hónap, végtelennek tűnő idő. Mi történt ez alatt? Miért tartott eddig?
Csak kijutva döbbenek rá papírjaimat olvasva, hogy nem volt benne több, mint maga a várakozás. Én vártam, hogy végre megszűnjön bezártságom, ők várták, hogy beismerjem, amit nem követtem el, a családom várta, hogy végre visszakapjanak.
A várakozás viszont elindította a kívülállókban a kételkedést.
Ha az életed nem nyújtott tálcán indokot arra, hogy az emberek körülötted feltételezésekbe bocsátkozzanak, akkor majd a börtön rácsa szolgáltat indokot a kételkedésre, ami szép lassan belekúszik azoknak az agyába is, akik közvetlenül veled együtt lélegeztek. És záporoznak a kérdések: hogyan hagyhattad ezt szó nélkül, miért nem ordítottad az egekbe ártatlanságod.? A hétköznap embere úgy gondolja, csak a bűnösök zárhatók cellákba. A börtön azonban nem az a hely, ahol az igazságot akarják szóra bírni. Az igazság nem nyitja meg a kapukat, ha azzal nem bűnösséged támasztod alá. Ezért jobb ha a túlélésre rendezkedsz be, és vársz, mert el fog jönni a te pillanatod is. Itt csak időt és tapasztalatot kaptál, hogy felkészülj a harcra.
És jönnek azok a bizonyos viszonyulások. Reakciók, melyek hol porig sújtanak, hol az egekbe emelnek. Amit először megtapasztalok a tartózkodásba hajló félelem. Először nem értem, de minél többet töröm rajta a fejem, rájövök, itt már nemcsak a bűntől félnek az emberek. Itt már a gyanú árnyékától is beborulhatnak életek, hiszen ezt látják, ha rám néznek. Milyen kevés is elég, hogy a lábad alól kiszaladjon a biztonság talaja, hiába alapozta azt meg tudásod, tapasztalatod, a személyiség és a hivatástudat. A félelem annyira körbe öleli imádott hivatalomat, hogy kiadják, nem ajánlatos kapcsolatot tartani velem... Egy világ omlik össze bennem.
És jönnek a könnyfakasztó pozitív viszonyulások. Emberek, akik időnként voltak csak részei életemnek, de naponta felemelnek, ha padlót fogok és visszaadják hitem és meggyőződésem. Emberek, akik nekem hisznek és nem a látszat feltételezéseknek. Emberek, akik átérzik helyzetem minden kétségbeesett kiáltását. Emberek, akik velem együtt sírnak tele zsebkendőket. Emberek, akiknek szeretete a téli fagyokban is átmelegít... és ők vannak többen!

Erő az erőtelenségből
Nagyon sokat agyalok az ügyemen, szinte csak erről szólnak a napjaim. Hozzáértők azt mondják, ez tipikus női viszonyulás. Én úgy gondolom, ez tipikus életösztön. Meg akarom érteni mi és miért történik velem és körülöttem. Meg akarok ismerni minden mozzanatot, mely igazam bizonyításához vihet közelebb.
Sokat olvasok, és egyre erősebb lesz hitem abban, hogy sorsom küldetés. Annyi hétköznapi egyhangúság után most a frontvonalból küzdhetem végig az igazság harcát, az én harcomat. Rájövök minden a megfelelő időben és módon történik velem. Amikor a fiaim már a saját útjukat járják, amikor még van fizikális erőm és kitartó lendületem, Nem véletlenül velem történik ez. Én vagyok az, aki ezt végig tudja csinálni, aki ki fogja bírni és már korántsem fogcsikorgatva, hanem szélesen mosolyogva, mert engem, mint kisembert talált meg ez a küldetés.
Elgondolkodom, mennyi szeretet árad felém, mennyi segítő kéz nyúl utánam a bajban és hány ember fájdalmát látom meg én magam is e kényszerpihenő alatt. A rohanás milyen fásulttá képes tenni az embert, de hogy felrázzák a tragédiák!
Megdöbbenek. 27 év szent meggyőződésével felállított elvei hullnak porba előttem, lepereg szememről a hályog. Rossz helyen álltam az élet nagy sakktábláján.
Aztán rájövök: elkeseredve nem lehet háborút nyerni, csak magabiztosan lehet harcba indulni és én magamra szedem az elszántság páncélját és elindulok megharcolni a harcaimat...

Az "igazság"szolgáltatás fogdájában
Többször jártam már ebben az épületben. Diák koromban siheder látogatóként, később a munkám miatt képviselet szintjén, válásomkor ügyfélként, most pedig vádlottként. Hogy változnak az idők és a szerepek.
Ódon falak, hideg fehér ajtók előtt félelemmel várakozó vádlottak, idegesítően nevetgélő, érzéketlen ügyvédek, komor ügyészek, remélhetően az igazságot kereső bírók. Egy tragédia szereplői, persze az én meglátásom szerint. Ezek a pillanatok csak nekem sorsfordítóak, sebeket feltépőek, nekik csak hétköznapi történés az egész, ennek megfelelően is viselkednek.
A börtönben az Eddával álmodtam egy világot magamnak és most érzem azt, hogy itt állok a kapui előtt. Tudom, hogy van erőm itt most belépni és a hitem is töretlen a magas falak előtt.
Ahogy tárgyalás követ tárgyalást nem csak az idő pereg le életem homokóráján, de óriásiból apró ponttá zsugorodik a hitem, hogy ez a cirkusz vezethet valahová, pláne az igazsághoz. Azt hittem a gyanúsítottból vádlottá továbbfejlődött állapotomtól én még nem váltam elkövetővé, de az évek rádöbbentenek, el van döntve előre a sorsom. Elhiszi itt valaki, hogy az igazságszolgáltatás tévedéseinek vagyok az áldozata? Ostoba és kétségbeesett kérdések lüktetnek a fejemben. Aztán újra megrázom magam és felmentő ítéletet hozok a rajtam ítélkezők felett. Az elvárások, a ma hazánkban ítélkező ügyészség korlátai között mozognak csak, végzik a dolguk, ahogy én is végeztem annak idején. Senki nem foglalkozik az elenyésző kisebbséggel, aki ártatlanul vérzik el az"igazság"szolgáltatás oltárán.
Csak az tudja értékelni az életet, aki megjárta a poklot. Azt mondják a pokol eléget, de csak a rosszakat égeti el. Az igazakat a pokol tüze erőssé teszi. Lehet, hogy a lángokban elhamvad minden korábbi álmuk, sokszor elveszítik a hitüket az igazságban, de a szeretet minden fájdalmon átvezet. A pokol kazánfűtői nem tudják, mikor kit vetnek a tűzre... mert csak az ég el, akinek égnie kell, de aki a tűzben az élet lángját lobogtatja, az élete igazságával a poklot is mennyországgá változtatja.
Padlóra küld az elkeseredés, de rögtön utánam nyúl egy kéz, és felsegít, leporol, és feltölt energiával, és elhiszem neki, hogy érdemes küzdeni, dacolni jogokkal, erőkkel és paragrafusokkal, mert a mese valóságra váltható, a kétségek eloszlathatóak, amíg a legkisebb királylány harcba száll magáért...

Amikor a leggyengébbnek látszol, akkor vagy a legerősebb.
Amikor minden veszni látszik, akkor indulsz el, egy olyan úton, ami mindig is a te utad volt.
Amikor a megadást felváltja a harc, akkor vagy a megfelelő helyen, mert a szakadék széléről ráléptél a szivárványra.
A hétköznapiságból kilépve végre itt az idő, hogy megmutassam mire képes az elszántság. Gyermekkorom régi álma valósággá körvonalazódik, nem fogok elsüllyedni a középszerűségben, hanem alkotok valami maradandót, beírom a nevem azok lajstromába, akik nem engedték, hogy egy tragédia maga alá gyűrje életüket.
Ekkor még nem tudtam, hogy az én Góliátom ellen kevés az én dávidi elszántságom....

A láncok lehullanak
A téli napok hideg egyhangúságát végre felváltja a tavasz rügybontó napsugara, mely friss illatával új reményeket csempész életembe. Fél éve vagyok lakásom rabja. Anyagi tartalékaim kimerültek és lendületemet megtörte az ingerszegény semmittevés.
A Jóisten segítő kezével cirógatja az életem, leveszi lábamról megalázó bilincsemet. Azonnal kezdhetem a munkát. Új kihívások állnak előttem és már alig várom, hogy beszippantson a szürke hétköznapok robotja. Minden porcikámban érzem, újra élek!
Az aggodalmat felváltja a tenni akarás, a kiúttalanságot a jövő építés. Azt hiszem végre a mélység völgyéből kötélhágcsómon elkezdhetek felkapaszkodni az jövőm Himalájára.

Két végpont között kötélen egyensúlyozva
A több hónapos semmittevésből hirtelen csöppenek vissza a mindennapi rohanásba, de ez most mégis más. Új emberek, új feladatok, kihívás, mely jótékonyan szívja el időmet és gondolataimat. Része lehetek egy megújuló vállalkozás kibontakozásának. Azt érzem fontos vagyok és nem a megélhetésemért küzdök, nem fentről jövő parancsokat teljesítek, hanem darabja vagyok egy komplex szolgáltatásnak.
Az ügyem azonban hömpölyög tovább...
Életem színházában peregnek a felvonások, de senki nem látja és nem is akarja látni a valóságot élesen, mindenki a maga kis kiosztott szerepét alakítja. Egyedül én vagyok az, akinek ez az egész nem egy színház, nem a szokásos napi pénzkereset, hanem már egy több csatából álló hadjárat, ahol a végcél nem az életben maradás, nem a győzelem, csakis a kendőzetlen igazság. Az igazság, amely túlmutat véletleneken, szerencsétlen félreértéseken, belemagyarázásokon. Az igazság, melynek tisztára kell mosnia egy embert. Az igazság, melyről azt hisszük annyira nyilvánvaló, közérthető és bizonyítható és amelyről egyre inkább az látszik, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel.

Az idő szép lassan döcög előre és amikor már azt hiszem nem történhet semmi, megtörténik, ami a legjobban fáj. Éppen az döf tőrt belém, akinek barátsága miatt belesodródtam ebbe a véget nem érő történetbe.
Próbáltam magyarázni magamban a helyzetet, felmenteni őt, hiszem önmaga is egy áldozat, de amit tett arra nincs mentség.
Ekkor döbbentem rá miért is játszott el velem az élet.
Görbe tükrön néztem eddig a világot, magamat okosnak tartva rosszul ítéltem meg embereket. Úgy gondoltam kivételes vagyok, akinek bejött az élet, aki mindent és mindenkit pontosan lát és helyesen ítél meg. Ez az arculcsapás új utakra sodorta életem.
Újabb munkahely, újabb kihívások. El kellett tűrnöm olyan emberi viselkedést, amely korábban velem szemben megengedhetetlen lett volna, olyan hangnemet, amit a börtönben sem tapasztaltam.
A bíróm is átadja a staféta botot, így újra olvasva ügyem minden momentumát átélhetem ismételten megpróbáltatásaimat.

Amikor az i -re felkerül a pont.
Eljött a nagy nap, az igazság pillanata. Felkészültünk, megvitattuk, egyeztettük.
Hittem, bizakodtam, reméltem, hiszen minden bizonyíték ellenem porba hullt, minden engem támasztott alá, itt már nem történhet semmi rossz, végre pont kerül az ügy végére, legalább első fokon.
Amikor már nincs más a tarsolyban, előlép a megfélemlítés. A törvényességbe burkolt tisztességtelen ajánlat villámcsapása újra fénycsóvát húz sorsom kék egére és a napsugarasan induló nyaramat a lelkemben hűvös téllé változtatja.
5 perc egy döntésre.
5 perc és vége lehet mindennek, ami lassan 4 éve nyomaszt.
5 perc és megszűnik a szenvedés.
5 perc és szerte foszlik minden meggyőződés.
5 perc lezárta az én nagy filmszerepem, megadva a lehetőséget a végső fináléra.
Azonnal tudok dönteni, mert látom ez nem ér meg több vérveszteséget. Vége az igazságnak, vége a harcnak, mert harcolni is addig érdemes, amíg van esély a győzelemre. Amikor a harc már csak látszat küzdelem, amikor a háttérben már egy ember sorsa és becsülete sem számít az igazságszolgáltatás önigazoló oltárán, akkor elvész minden.
És megtörtént. Látszólag megtörtek..., de ami eltört az csak az igazság és a szilánkok mentén kibontakozik egy másik ösvény.
Ezen a napon új útra léptem. Azért, hogy valamit újra kezdhessek, be kellett fejeznem ezt azt ügyet.
Megfizettem érte az árat. Felvállaltam a felvállalhatatlan és elfogadtam az elfogadhatatlant.
44 nap az ár és leesik rólam minden kétség és fájdalom, minden könnycsepp felszáradhat és újra élhetővé válik az élet.
Mi az a 44 nap?
Semmiség, tűnő pillanat az örökkévalóság egén, elröppenő idő a végtelen tengerében.
Mi a hamis vád elfogadása?
Örökké mardosó belső gyötrődés, az igazságra mért gyalázatos pofon, a lelkem jaj kiáltása.
A révész elkérte az árat és én látszólag eladtam a lelkem...

Végjáték Dobó városában
Eljött a nap, de ez teljesen más mint korábban. Itt tudom előre mikor megyek, mit vihetek. Pakolok, búcsúzom, nem félek, mert már tudom mi vár rám, meddig tarthat és ez a 44 nap a szabadságom ára. A nyugalmam ára, az új életem ára. Persze ők, akik szeretnek engem sírnak. Láthatóan vagy csak ott legbelül a lelkükben tör föl az igazságérzetet felzaklató csöndes belső sírás.
Újra kitárul előttem egy kapu, zárak kattannak, ajtók csapódnak és újra elnyel egy már nem ismeretlen világ, a börtön sötét világa.
Magamra öltöm azt a bizonyos ruhát, ami végleg megpecsételi hovatartozásom. Újra a megszokott napirend, de ez a hely egészen más, még otthonosnak is nevezhetném. Ez a 44 nap a pihenésemet szolgálja, nem is emlékszem mikor volt időm ennyit feküdni, aludni utoljára.
Ólom lábakon járt ez idő, de a végén kilépve a kapun teli torokból ordítom:
ITT VAGYOK VILÁG ÉS MÉG MINDIG ÉLEK ÉS MOST KEZDEK ÉLNI IGAZÁN

Harc az elfogadásért
Vége . Lezárult. Elvégeztetett.
Erre vártam közel 4 évig és amikor átlépek a befejezés kapuján nem érzem a várva várt megnyugvást. Engedd el, felejtsd, el, hagyd, kezdj egy új életet. Azt hittem ilyen egyszerű lesz, de nem az. Megfejthetetlen okból, de most tombolok igazán. Most, hogy ügyem terhe nem nyomja mindennapjaimat harag és dac nyer teret bennem.
Nem tudok belenyugodni, látszólag legyőztek, megadtam magam. Hol van az a lány, aki könnyei között fogadta meg, hogy soha nem adja föl? Hol van az az ember, aki esküdözött, nem engedi, hogy ez a szégyen másokkal is megtörténhessen?
2019. december 1. Hűvös téli hajnal. Fekszem az ágyon és a plafont bámulom. Eltelt 4 év, de nem érhet itt és így véget az én történetem. Eszembe rémlik amit a fogdában olvastam a Bibliámban. Ézsaiás 9." De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van; először megalázta Zebulon és Nafthali földjét, de azután megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát"
Évekig imádkoztam ezért az ígéretért, de nem tudtam hogyan valósul majd meg életemben. Sokáig éltetett a remény, hogy ez az üzenet felmentésemet hordozza magában, de ahogy múlt az idő egyre inkább körvonalazódott, ez az ígéret túlmutat egy felmentő ítéleten.
Megalázottá kellett válnom, ahhoz, hogy világba tudjam kiáltani, nem ért véget ez a történet a tárgyalóteremben, nem fejeződött be ügyem egy börtöncellában. A megdicsőülés számomra nem egy felmentő ítélet, hanem az erő, hogy ezt az igaz mesét elregélhettem NEKED, aki vetted a fáradtságot és végig követted soraimat.. Neked, aki pont olyan hétköznapi ember vagy, mint ÉN. Nincs Budai villád, luxus autód, biztos kapcsolatod minél felsőbb szinten. NEKED, aki becsülettel igyekszel nevelni a gyermekeidet ebben az országban és nem vagy érzékelten a másokkal megtörtént tragédiákra. TE aki ezt elolvasva velem együtt fogsz örülni annak, hogy
GYŐZTEM
